A sátor minden építési szabályában azt jelképezi, hogy Szukotkor elhagyjuk a megszokott, biztos lábakon álló hajlékunkat és beköltözünk az állandóból az ideiglenesbe. Megtapasztaljuk a bizonytalant, az egyszerűt, a szűköst.

Emlékezünk a vándorlásra, a kiszolgáltatottságra és arra, hogy az Örökkévaló védelme kísért akkor is és reméljük, hogy ezekben a napokban is védelme alatt tart.

A sátorban eltöltött idő segít, hogy eltávolítsuk magunkat azoktól az anyagi javaktól, melyek általában megtöltik a környezetünket. Mindennapjainkban gyakran vesszük körül magunkat megszerzett ingóságokkal, szép, értékes tárgyainkkal, ragaszkodunk hozzájuk, függünk tőlük.

Szukot rákényszerít, hogy elhagyjuk ezeket és egy egyszerűbb, nomád létezéshez térjünk vissza, ha csak átmenetileg is. Megváltozik a fontossági sorrend és a figyelmünk középpontjába a népi hovatartozás, a szellemiség kerül és az a gondolat, hogy minden jólét egy pillanat alatt elillanhat. Empátiára kényszerít bennünket annak tapasztalása, hogy milyen lehet valakinek, akinek nincs semmije, nincs hajlék a feje felett, aki ideiglenes hajlékokban kénytelen meghúzni magát nap, mint nap.

A Sátoros Ünnep visszavisz bennünket egy olyan történelmi időszakba, amikor az egész nép hajléktalan volt és vándoroltunk. A sivatagban gyakran kértük a szomszédos népek segítségét és gyakran visszautasítottak. Azért szokás vendégeket hívni a sátorba, hogy üljenek és egyenek velünk, hogy megmutassuk, tanultunk a tapasztalatainkból, és ne feledjük, mennyire fontos az együttérzés egy olyan világban, ahol az anyagi javak könnyen jönnek és mennek.

Arra is jó Szukot ünnepe, hogy ráébredjünk, mennyire függünk a természettől, s hogy fontos szerepünk van annak megőrzésében.

Szukot azzal, hogy kívül helyez bennünket a megszokott világunkon, a perspektívákat is megváltoztatja. Másképp, máshonnan tekintünk rá a világra, átmenetben vagyunk mi is, a természet is és a közösség is. Átmenetben a nyárból a tél felé, átmenetben bent és kint között, és átmenetben az óévből az újba.